A szemközti romos ház földszinti ablakán ki-be ugrál egy gipsz csapat.
Amikor hazajöttünk Thailandról már ott ette őket a fene. Kétszer, pár nap
eltéréssel kihívtam a járőröket, addigra pont mindig elmentek mire kiértek.
Aztán harmadszorra, azt mondták, nem tudnak mit kezdeni velük, ha rajtuk
ütnének sem.
Csak reménykedhetünk benne, hogy nem gyújtják föl magukat,
mert időnként szipus zacsit lóbálnak a kezükben.

A nagyival és a fiúkkal ovi és bölcsi után, ma a dédszülők sírjánál jártunk
Szentendrén. A fiúk segítettek nekünk gyomlálni és ültetni. Nagyi hozott
egy-egy tejes flakont. Farkasnak kék kupakosat, Benőnek pirosat. Így nem
folyt ki a víz a nagy igyekezettől útközben a kúttól a sírhelyig. Asszem öt kört
tettünk meg. Közben Farkas azt kérdezte, hány dédnagypapája van. Mondtam,
már egy sincsen sajnos, de négy volt valaha. És hány dédnagymama? Folytatódott
a kérdezősködés. Az is négy. És akkor miért van csak két nagymamánk?
Megpróbáltam megértetni vele, hogy minden nagyszülőnek volt egy-egy apukája
és anyukája ezért van kétszer annyi dédi, mint nagyi.